Pusztában legeltetett állatok

Hortobágy és környékének évszázadokon át a legfontosabb gazdasági tényezője, a legnagyobb cívisváros, Debrecen és a további mezővárosok lakossága megélhetésének biztos forrása, gazdagságának kulcsa a legelőre alapozott állattartás volt. A múltban több tízezer jószág járta a legelőket, melyek száma napjainkra ugyan lecsökkent, de szerepük a táj jellegzetes arculatának fenntartásában továbbra is tagadhatatlan.

Nóniusz:

A nóniusz története a 19. században kezdődött Magyarországon. Az ősapát, a francia Nonius Senior nevű mént a napóleoni háborúk során az osztrák császári hadak zsákmányolták. 1816-ban került Mezőhegyesre, ahol a fajta hamar kialakult, mely típusában jól megfelelt az akkori használat által támasztott elvárásoknak. A korabeli dokumentumok szerint Hortobágyra 1800-as évek közepén került, ekkor kezdődött a fajta céltudatos tenyésztése a ménesben a kor legnagyobb hazai lótenyésztési szakemberének, Kozma Ferencnek a felkérésével. Szigorú szakmaiságot követelő munkájának eredménye, hogy az állomány egyöntetűvé vált és kezdett a nóniusz hortobágyi tájfajta kialakulni, mely méretre kisebb és szikárabb, mint a mezőhegyesi és főként a pej szín jellemezte. A lótenyésztés központja Máta lett, ami egyben a város legeltetési gazdálkodásának is székhelyévé vált. A második világháborút követően a nóniusz katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, később a mezőgazdaság a hetvenes évekig használta a fajtát. A fajta legfőbb jellegzetessége, melyről jól felismerhető, a testnagyságával arányos, kissé durva félkos-, esetenként kosfej. A nóniusz páratlan munkakészségű, nyugodt vérmérsékletű, tartós teljesítményre képes fajta, melynek egyedei az igásmunka mellett a fogatsportban is eredményesen használhatók. 

Magyar szürkemarha:

A szürke marha szépségével, őserőt és tekintélyt sugárzó impozáns megjelenésével méltán válhatott magyarságunknak jelképévé. Az eredete mindmáig tisztázatlan, számos elmélet látott már napvilágot ezzel kapcsolatban. Az elfogadott tény az, hogy a középkorban már olyan nagy számban tartották a Kárpát-medence területén, hogy egy időben az ország fő kiviteli-export termékévé vált, hiszen a rendkívül szívós, jó teherbírású állatokat lábon hajtották egészen a bécsi, vagy akár német és olaszországi vásárokra is. Számos főnemesi család – a Zrínyiek, Thökölyek, Nádasdyak – is foglalkozott marhakereskedelemmel. Az állatok sorsa szorosan kapcsolódott gulyásaik életével, mindennapjaival, hiszen ezek az emberek életük nagy részét az állatok mellett töltötték. Az ebből kialakult pásztorkultúra napjainkig élő hagyomány, mely a magyar kultúrtörténet része. A fajta népszerűsége egészen a 20. századig töretlen volt, ekkor azonban a gépesítettség és más, bizonyos tulajdonságokban kedvezőbb eredményeket produkáló marhafajták elterjedésével jóformán halálra ítélték a szürkemarhát. Néhány bátor és a fajta iránt elkötelezett szakember a megmaradt állatokat összegyűjtve, sokszor az akkori szabályokkal szembe menve, példa értékű összefogással a pusztulástól mentette meg a fajtát. A mélypont az 1960-as években következett be. Az azóta eltelt időben a fajta egyre erőteljesebben szaporodásnak indult, mára már közel 400 tenyésztő foglalkozik szürkemarhával. Legnagyobb állománya Hortobágyon található. A szürkemarha az év nagy részét a szabad legelőn tölti, természetes takarmányt fogyaszt, s legelés közben nemcsak füvet, hanem a pusztán nagy számban előforduló gyógynövényeket is eszik, melynek köszönhetően I. osztályú, megbízható minőségű, különleges ízvilágú hús-alapanyagot produkál. Éttermekben már feltűntek a belőle készült ételek, de a boltok polcain sajnos még csak elvétve kapható.

Racka juh:

A külterjes tartásmódot igen jól tűrő hortobágyi racka juh büszke tartásával, fölfelé álló pödrött szarvaival egyedülálló a világ juhfajtái között. Az ország legnagyobb állatállománnyal rendelkező tenyésztőjeként a Hortobágyi Nonprofit Kft. fontos feladata az évezredes magyar fajta eredeti genetikai változatosságának megőrzése. Érdekessége, hogy a hortobágyi ember kizárólag a rackát tekinti juhnak, a többi fajta „csak birka”.

Házi bivaly:

A bivaly egyik legősibb háziállatunk, a népvándorlás során jutott az avarok közvetítésével Ázsiából a Kárpát-medencébe. Déli származású faj, nálunk csak zárt istállóban tud áttelelni, mert nincs téli szőrzetük. Nyáron időszakonként szükségük van arra, hogy lehűtsék magukat egy pocsolyában vagy sárban, így védekeznek az élősködők és a felmelegedés ellen. Ha támadás éri őket rövid távon gyorsabban futnak, mint egy ló. Húsuk magas vastartalmának köszönhetően nagyon ízletes. Korábban igásállatként tartották. Olaszországban fejik őket és tejükből készül a valódi mozarella sajt. Kiváló igavonó képességének köszönhetően a mezőgazdaságban a XX. század elejéig elterjedt volt, míg a gépek végleg ki nem szorították. Az ezredfordulóra állománya két kisebb gulyára korlátozódott, melyek közül az egyik a Hortobágyon élt. Napjainkban létszámában lassú növekedés tapasztalható. 

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support