Magyar szürkemarha

A szürkemarha szépségével, őserőt és tekintélyt sugárzó impozáns megjelenésével méltán válhatott magyarságunk jelképévé. Az eredete mindmáig tisztázatlan, számos elmélet látott már napvilágot ezzel kapcsolatban. Az elfogadott tény az, hogy a középkorban már olyan nagy számban tartották a Kárpát-medence területén, hogy egy időben az ország fő kiviteli-export termékévé vált, hiszen a rendkívül szívós, jó teherbírású állatokat lábon hajtották egészen a bécsi, vagy akár német és olaszországi vásárokra is. Számos főnemesi család – Zrínyi, Thököly, Nádasdy – is foglalkozott marhakereskedelemmel. Az állatok sorsa szorosan kapcsolódott gulyásaik életéhez, mindennapjaihoz, hiszen ezek az emberek életük nagy részét az állatok mellett töltötték. Az ebből kialakult pásztorkultúra napjainkig élő hagyomány, mely a magyar kultúrtörténet része. A fajta népszerűsége egészen a 20. századig töretlen volt, ekkor azonban a gépesítettség és más, bizonyos tulajdonságokban kedvezőbb eredményeket produkáló marhafajták elterjedésével jóformán halálra ítélték a szürkemarhát. Néhány bátor és a fajta iránt elkötelezett szakember a megmaradt állatokat összegyűjtve sokszor az akkori szabályokkal szembe menve példaértékű összefogással mentette meg a fajtát a pusztulástól. A mélypont az 1960-as években következett be. Az azóta eltelt időben a fajta egyre erőteljesebben szaporodásnak indult, mára már közel 400 tenyésztő foglalkozik szürkemarhával. Legnagyobb állománya Hortobágyon található. A szürkemarha az év nagy részét a szabad legelőn tölti, természetes takarmányt fogyaszt, s legelés közben nemcsak füvet, hanem a pusztán nagy számban előforduló gyógynövényeket is eszik, melynek köszönhetően elsőosztályú, megbízható minőségű, különleges ízvilágú hús-alapanyagot produkál. Éttermekben már feltűntek a belőle készült ételek, de a boltok polcain sajnos még csak elvétve kapható.