A kitelepítettek Hortobágya

Az ég felé meredő sínek, amik keresztet formálnak, kíváncsi gyalogosokat csalnak le a Kilenclyukú híddal párhuzamosan futó gyaloghídról pár lépésnyire a pusztába. Itt Ön is adózhat egy pár perces csenddel, vagy befelé fordulással a Gulág áldozatai emlékének. A 33-as út mentén felállított emlékművet Haranghy Sándor építőművész „A Hortobágyi Kényszermunka Táborokba Elhurcoltak Emlékére” ajánlotta, 1990-ben avatták fel.

A hortobágyi kényszermunkatábort a kommunista diktatúra hozta létre az 1950-es évek elején.

1950-53 között mintegy tízezer „nemkívánatos” embert telepítettek ki bírói ítélet nélkül az ország legkülönbözőbb részeiről. A kitelepítettek számára hét hortobágyi állami gazdaságot jelöltek ki lakhelyül, amelyet később tizenkettőre bővítettek. A táborrendszer megszűnéséig közel 10 ezer embert tartottak itt fogva. A kijelölt állami gazdaságok munkatáborokként működtek. A borsósi tábor alapvetően a polgárság, értelmiség börtöne volt, míg a többi táborban elsősorban birtokos parasztokat, kulákokat tartottak fogva. Nagy Imre első kormánya működése idején megindult a politikai enyhülés. Júliusban a kormány amnesztiát hirdetett minden politikai fogoly számára, és utasítást adott, hogy a rendőri szervek szeptemberre minden hortobágyi tábort ürítsenek ki.

A több mint 2500 családdal történtekről, a „Magyar Szibériáról” a rendszerváltásig nem beszéltek, a „szigorúan titkos” levéltári anyagok 1995-ig a történészek elől is el voltak zárva. A táborok még élő lakói egymásra találtak és 2000-ben megalakították a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. A közel 1000 főt számláló egyesület tagjai rendszeresen tartanak találkozókat, többek között az életük kényszerű részévé vált Hortobágyon.